Chapter Eighteen

Sziasztok,

rettentően sajnálom ezt a napos késést, de elnéztem a dátumot és szombat helyett ma rakom ki a részt. Remélem nem gond.

Mostantól, ha összejön, akkor heti két rész lesz, de a heti egy biztosan. A kommentekért nagyon hálás vagyok és remélem ez is úgy fog tetszeni, ahogy az előző rész.

Jó olvasást és hagyjatok nyomot!

xxx Nicole E.

Zayn szemszöge:

És eljött ez a nap is, Tatiana temetésének napja. Fogalmam sincs mihez kezdek ezek után, de minden költözésre szánt félretett összegem a temetés szervezésére ment el. Suzy még mindig altatásban van, ami miatt már egyre nyugtalanabb vagyok. Azt mondják, normális dolog, hogy egy héttel a baleset után még alszik, de nagyon az az érzésem, hogy itt bizony többről van szó.

Olyan nyakatekert módon fekszik ott, hogy sokszor kell visszafognom magam, mert legszívesebben felkapnám és otthon ápolnám magam mellett míg fel nem kel.

Ami a legjobban hiányzik, az a mindennapos nyüzsgés. Az, hogyha hazaérek legyen kivel beszélgetnem, hogy megmondja nekem a tutit mindig. Az pedig még jobban, hogy ott legyen velem, hogy tudjam, jól van. Erre most egy kórházi ágyon fekszik, s én nem tehetek ez ellen semmit sem. Csupán várok, várok a csodára, s arra, hogy végre túlléphessünk ezen.

Niall.

Niall azóta folyton hív, minden alkalmat megragad, csakhogy egy kicsit is beszélhessünk. Ha akarnám sem tudnám felvenni neki mindig, mert az élet megy tovább, s nem ülhetek egész nap a hátsómon, s várjam, hogy a sült galamb a számba pottyanjon. Ez esetben Niall-ről van szó, de egyre megy.

El sem tudom mondani mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy ne nyomjak rá a zöld gombra nap, mint nap, de tudom, ha megteszem ugyanoda jutunk, ahova eddig is. Sehova. Nem tudok várni a végtelenségig. Ha neki elég volt ennyi, akkor én elfogadom. Viszont arra sem vesz rá a lélek, hogy más után keressek. Nem tudnám megtenni vele, s magammal sem. Valamiért túlságosan fontossá vált számomra, és hiába történt közöttünk az, ami, én még szeretni fogom.

Igen, szeretni.

Nem hazudhatok magamnak sem, s Suzy-nak sem. Most veszítette el az anyját. Még nem is tudja, de tényleg tönkrement körülöttünk minden. Túl ok minden történt rövid időn belül, ami eléggé megviselt engem, s édesanyámékat is. Hiába gyűlölték Tatiana-t, attól még hellyel-közzel csak a "menyük" volt. Nem könnyű egy ilyen fiatal nőt eltemettetni. Sem végignézni.

Zsebre tettem a tárcám, a mobilom és néhány csomag zsebkendőt, majd felkaptam sötét színű~pontosabban fekete~zakómat és egy gyors hajrázás és arctapogatás után el is tudtam indulni szüleimhez, akik ugyancsak elkísérnek a temetésre. Nem bírnám végigcsinálni egyedül.

A már jól megszokott bőgéssel felhördült a kocsimotor és tíz perc nem telt bele, már a szüleimet láttam meg kisétálni sietősen a szép, díszekkel ellátott, fehér színű faajtó mögül.

-Szervusz kisfiam.-anyám karikás szemekkel szállt be az anyósülésre. Egy-egy puszival illettem és megszorítottam kezét, tudatva ezzel, hogy nekem sem könnyű.

-Szia, anya. Ugye minden rendben van!-kérdeztem, mert apám eléggé morcos képet vágott, ami tőle nem egészen megszokott.-A körülményektől eltekintve!-tettem hozzá, s mindkettő egyszerre sóhajtott fel.

-Persze, csak nagyon megvisel minket ez az egész. Nem mindennap hall az ember ilyeneket, de az, hogy ez a te családodban történik még inkább megterhelő. Ne rágd magad ezen fiam, te csak törődj a saját dolgoddal és segítünk amiben csak tudunk.-apám hátulról a kezét a vállamra tette és erősen megszorított. Ránk férne már egy jó kis apa-fia beszélgetés.

-Köszönöm, hogy itt vagytok. Nem tudom mihez kezdenék nélkületek.-mindkettőjükre rámosolyogtam és előrenéztem, majd elindultunk a temető felé.

Anyukám egy hosszú, fekete ruhát viselt,amihez egy csillogó szürke sálat, egy fekete, telitalpú cipőt és egy bársony kalapot vett fel. Sminket a szokásától eltérően most nem tett fel, mert nem mondja ki ugyan, de sírni fog. Minden temetés megsiratja, ismerem már. Ezért is szeretem, mert ennyire önzetlen, meg hát persze csak Ő az anyukám.

Apukám már sokkal visszafogottabban nézett ki. Egy hozzám hasonló fekete öltönyt viselt, s a gallérjánál megkötött egy fekete nyakkendőt is, az elegancia érdekében.

Nagyon szeretem őket, fogalmam sincs hol lennék nélkülük. Valószínűleg az életem egy romhalmaz lenne, Suzy-éval egyetemben.

Nem tudtam elmondani a beszédemet, nem ment. Ahogy a sötét, hideg lyuk felett álltunk, s mellettünk a koporsó, melyben a volt barátnőm élettelen teste fekszik….egyszerűen nekem sok volt ez. Férfi embert megszégyenítő módon kezdtem el sírni, s az csak rátett egy lapáttal, hogy a kislányom sem láttam két napja. Nem volt senki, senki a szüleimen kívül, aki átölelt volna és a fülembe suttogta, hogy minden rendben lesz. Nem volt senki, aki egy kicsit is, de rám mosolygott volna őszintén. Minden emberen, ismerősön, ismeretleneken is láttam, hogy sajnálnak. Nekem nem kell senki sajnálata, csak végre rendeződne minden körülöttem!

-Zayn, Zayn!-anyukám arcán is könnyek potyogtak le. Nem a fájdalom miatt, vagyis nem csak az miatt, hanem a közeg, a zene, a helyszín miatt is.

Felnéztem rá, de Ő csak egy pontot figyelt nem messze tőlünk.

-Mi az anya?-nem értettem semmit. Kit kell nézni?

-Ő nem az az orvos barátod? Mit keres itt? Te hívtad?-szívem hevesen kezdett dobogni és furcsa érzés szökött fel a torkomba, hevesebben vettem a levegőt és egyből Niall-t kezdtem el keresni.

-Öhm, hol?-szememmel minden embert körültekintően végigmértem, s letöröltem könnyeim, mert alig láttam valamit. Éreztem, hogy valaki figyel, de nem tudtam rájönni merről.

-A sarkon, a bokornál.-odakaptam a fejem és tekintetem beleütközött egy laposan pislogó, gyönyörű kék szempárba, akinek tulajdonosára rettentően haragudnom kellene, mégis…szeretem Őt. Ahogy meglátta, hogy észrevettem, félénken elmosolyodott és lesütötte a szemét. Szigorú tekintettel álltam pillantását és muszáj voltam félrenézni, mert tudom, hamarosan beszélnünk kell. Bár nem akarok, muszáj lesz. Már egyszer megmondtam neki, hogy nem akarom Őt látni…magamnak is hazudtam. Nem bírnám ki, ha ne láthatnám napokig. Nem hinném, hogy túl hamar szerettem belé, s túl hamar történtek közöttünk dolgok, mert amennyire én, úgy akarta Ő is. Nem csak én vagyok a hibás, így nyilván nem csak Őt kellene hibáztatnom, nem igaz?-Ő az?-anyám hangja szakított ki a bambulásomból, s mikor pár pillanat múlva visszanéztem felé, már sehol sem láttam.

-Igen, de nem én hívtam ide. Muszáj majd beszélnem vele. Ne haragudj.- indultam volna a megkeresésére, de anyám belém csimpaszkodott.

-Majd később elintézed a szerelmi ügyeidet, meg fog várni, elhiheted. Most viszont rengetegen szeretnének részvétet nyilvánítani, elsősorban neked, mivel Tatiana szülei is elhunytak már..te voltál a legközelebb eső hozzátartozója, ennyivel tartozol az ismerőseinek. Most pedig nyomás!-anya úgy utasítgatott, mint kicsinek. Ezt nem szerettem, de most be kellett látnom, igaza van. Niall ráér. Vele később is meg tudom beszélni a dolgainkat. Már ha vannak dolgaink.

Dörzsölve törölgettem az arcomat a negyvenedik öreg nő után, kik jól összesírtak és összenyálaztak, miközben mindegyiktől meghallgattam, hogy Tatiana milyen jó ember volt. Ja, az volt. Mégsem kellett neki a saját lánya. Ezt persze nem dörgöltem az orruk alá, azon nyomban kihajítottak volna virágostul mindenestül a temetőből.

-Áh, Zayn. Ezer éve láttalak. Nem így terveztem a következő találkozót, viszont jó látni, hogy rendben vagy.-Ms.Ludvig mindig is ilyen közvetlen volt. Magyarán idegesítő. A parfümje sem a mai évjárat, viszont az, hogy ötvenkilenc évesen se férje se senkije…kissé elszomorítja az életkedvemet.

-Örvendek, Ms.Ludvig.-az álmosolyomat elővettem és kénytelen voltam a rengeteg feketébe öltözött, síró ember között mosolyogni, csak azért, mert Ms.Ludvig betalált. Hurrá. Szebb sem lehetne a napom.

-Tudod, Tatiana-t sajnáltam nagyon. Nem is értem, hogy egy ilyen szép és életrevaló nő, hogyan lehet ennyire kedves. Nem érdemelte meg ezt a tragédiát, illetve azt sem, hogy már nem szeretted. De hát ilyen az élet, egyik megy a másik jön, nem igaz?-kitágult pupillákkal néztem a nőre, s próbáltam kordában tartani a homlokomon lévő ütőerem, s a tikkelő szememet. Ha nem lenne öregebb nálam, illetve nem az ellenkező nemből való lenne, kedvemre vernék be neki egyet.

-Elnézést, beszélhetnék Mr.Malik-kal asszonyom?-hm. Értékelem a segítségét, de itt már elvágta magát.

-Kisasszony, esetleg. Másrészt éppen beszélgettünk, nem tűnik fel önnek?-a fejem is kezdett fájdulni.

-Ne haragudjon Ms.Ludvig, de halaszthatatlan megvitatni valónk lenne, később szívesen látom nálam. A múltkor kaptam egy kedves barátomtól egy előző évszázadból való Tennessee-t.-rákacsintottam megzavarónkra és Ő egyből vette az adást, el is húzott a förtelmes nőszemélytől.

-Nem is tudtam, hogy van ilyen drága italod.-szívem hevesen dobogott és furcsamód melegem lett.

-Nincs is, csak nem tudtam mivel lerázni.-felnevetett, mire széles mosolyba húztam a szám. A nevetése ragad. Egy azon dolgok közül, melyeket olyannyira szeretek benne.

-Förtelmes egy nő, sajnállak.-mosolyom lehervadt az arcomról, mikor rájöttem kivel is beszélgetek éppen. Már majdnem a temetőn kívülre kerültünk, mikor megálltam. Hátrafordult.

-Miért vagy itt?