Chapter Twenty-two

Sziasztok!

Sajnálom itt is, a kimaradt részt, de rengeteg elfoglaltságom volt az elmúlt időben. Ám végre itt vagyok és hozom nektek a részeket.

Ez szerintem nagyon fog tetszeni nektek, remélem így is lesz!

Írjatok komit!

xxx Nicole E.

Zayn szemszöge:

A napok csak úgy suhantak el a fejem mellett, s arra eszméltem, hogy már március közepét súroljuk, s a hó is szépen olvad, illetve a madarak is kellőképp elkezdik a dalolászást.

Sokkal nagyobb életkedvvel járok be a kórházba, mióta Niall és én, úgymond, tiszta lappal kezdtünk. Nem történt meg közöttünk az a bizonyos beszélgetés, de nem is sajnálom, ugyanis Az éjszaka óta folyamatosan Rá gondolok és arra, amiket mondott a telefonba. Pedig az is volt már pár hete.

Sajnos semmi hasonló nem volt közöttünk azóta, de nem is nagy gond, hiszen még egyikünk sincs olyan szinten, legfőképpen önmagával szemben, hogy kezdeményezzen. Nekem elsősorban Suzy egészsége a legfontosabb, s hála istennek már lábadozik. Lábadozik, egyre ügyesebb és semmi maradandó károsodást nem szenvedett, melynek ha Ő még nem is fogja fel a lényegét, én annál boldogabb vagyok.

A kórház sajnos még mindig ugyanolyan zsúfolt, mint eddig, sőt, talán még zsúfoltabb, mert a korai tavasz meghozta a betegségeket is, ezért sajnálatos módon nem tudtam Niall-t elhívni még egy kellemes hangulatú esti vacsorára sem, mert amint hazaérek bedőlök az ágyba és kiütöm magam nagyjából hét – nyolc órára.

Amíg Suzy-t bent tartják a kórházban, addig nem kell még neki is külön figyelmet szentelnem, de hamarosan hazaengedik. Már csak a lábai és a kezei vannak bekötözve, illetve a merevítő a nyakán is hamar lekerül rőla.

Annyira nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor Niall felhívott és közölte, hogy Suzy Malik felébredt és az apukáját keresi. Azon nyomban ott hagytam Harry és Louis társaságát, majd rohantam is a kórházba. Minden visszaemlékezéskor könnyek szúrják a szemeim.

„-Zayn, nem gondolod, hogy túl papucs vagy? – kikerekedett a szemem. Mi? Hogy én papucs?

-Mégis mi a szent lófaszból vontad le ezt a következtetést?- felnevetett Harry is és Louis is. Majd utóbbi válaszolt.

-Csak abból, hogy totál úgy viselkedsz, mint egy házas öregasszony. Hívd fel a pasikádat és mondd meg neki, hogy este dugni fogtok! – nyeltem egy nagyot és egyből belegondoltam. Mit szólna hozzá?

-Azért nem kell ennyire könnyűvérűnek tűnni. Elég csupán áthívni magadhoz, onnantól kezdve már tiszta lap. – Harry szemszöge jobban tetszik, de mit is vártam? Egyértelmű, hogy az ő kapcsolatukban Hazz a passzív, bár észre lehet venni, ha épp Louis-nak fáj a hátsója.

-Jó, Hazz. De nálunk te vagy a romantikusabb. De hála a jó égnek, már te se várod el a bonbont dugás előtt. – felnevettünk. Jézusom.

-Oké, skacok. Szerintem elég lesz a tanácsaitokból, mert a végén fel se hívom… - be sem tudtam fejezni a mondandóam, mert rezegni kezdett a zsebem, vagyis a benne lévő telefon.

Nagy szemekkel néztem a kijelzőt, és már másodszorra kezdte újra a zenét, de nem fogtam fel, hogy ez Niall.

-Vedd már föl a picsába is! – épp kapta volna ki a kezemből a készüléket, de kapcsoltam és elhúztam a zöld jelzést.

-Igen? – hangom hangosan és kíváncsian csengett, ami megmosolyogtatta valószínűleg, mert vidám volt a hangja. Akkor még nem tudtam, miért is az.

-Szia, kapaszkodj meg, mert olyan hírem van, amitől elájulsz! – felhúztam a szemöldököm és vártam.

-Mondd már! – sürgettem.

-Suzy felébredt! – kikerekedett a szemem és azonnal könnyek marták a szemeim, majd gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam, s kapkodtam a fejem, hogy hogyan is jussak most azonnal hozzá.

-K-komolyan? Nem viccelsz? – felhorkant.

-Viccelnék én ilyenekkel? Itt vagyok mellette és épp nagy szemekkel vizslat, mert csak engem lát a kórteremben. Siess, mert nem sokáig bírja az apukája nélkül! – felnevettem és letöröltem a könnyeim. Kapkodva húztam fel a cipőm és közben próbáltam semmit sem Harry-éknél hagyni.

-Ez mi volt? Mi történt? – kérdezte Lou.

-Mi? Felébredt érted, végre itt van velem! – az adrenalin szintem az egekben lehetett, és alig vártam már, hogy odaérjek.

-Suzy? – lepetten húzták fel a szemöldöküket, mosolyogva. Csak bólogatni tudtam és a kabátomat magamra kapni, mert a következő pillanatban már a kocsiban ültem és vezettem a kórház felé. Szerencse, hogy Harry-éknél voltam, innen még rövidebb az út.

Amikor beléptem a kórterembe, már csak Niall-t láttam az ágynál, illetve természetesen Suzy-t, aki csillogó szemekkel figyelte az előtte vigyorogva beszélő szőkeséget, aki minden bizonnyal lelkesen számolt be neki minden egyes lemaradt pillanatáról. Annyira hiányzott már ez.

-Nézd csak ki van itt! – Niall felém pillantott és nyikkantam egyet, mikor megláttam Suz milyen hevesen tekergeti a nyakát, csak azért, hogy megnézze mit is lát Ni.

-Apaaa. – mikor odaértem, mindketten könnyekben úszó szemekkel néztünk a másikra.

-Annyira hiányoztál, hercegnőm. – egy nagy cuppanós puszit nyomtam immáron puha arcocskájára, amit Ő szívélyesen fogadott. Felemelte kis kezeit és kitárta, hogy öleljem át.

-Te isz hiányosztál nyekem, apa. Nadon! – felnevettem, mikor meghallottam azt a jellegzetes hangot és kiejtésmódot. Imádom ezt a kiscsajt. –Képzejd, Niajj báci aszt mondta, hod nadon szejet téged. – egy morgást hallottunk magunk mellől és egy csúnya nézést.

-Először is Suz. Nem vagyok bácsi. Másodszor pedig, mit mondtam? – Suzy elhúzta a száját és lesütötte a szemeit.

-Esz vojt az, amit nyem szabadott vojna ejmondanyom? – Niall vigyorogva bólogatott. – Bocánat. Legajább apa tugya, hod mi a szitu. – felnevettünk Niall-el egyszerre.

-Olyan jó, hogy itt vagy, picim. Nem fáj semmid? – megrázta a fejét.

-Nyem, de ha még szokájig cücülsz a jábamony, szejintem fájni fog. – azonnal felpattantam és megtapogattam a lábát. Jesszus, szegényt még egyszer én fogom tönkretenni.

-Bocsánat. – Niall csak röhögött ott mellettünk, de abbahagyta, mikor mérgesen néztem Rá.

-Hamarosan vége a látogatásnak. – szólt be egy nővérke. Na adok ezeknek olyan látogatási időt, hogy megemlegetik.

-Mi az, hogy vége a látogatásnak? Itt dolgozunk vagy mi a szösz! – háborodtam föl.

-Nyugi, apa. Amúd isz fájadt vagyok egy picit. Alszok szejintem lasszan. – Niall közelebb jött hozzánk és a derekamra csúsztatta a kezét.

-Tényleg mennünk kellene. – hátulról hozzám simult, s a ruhán keresztül is úgy kirázott a hideg, mintha nyakon öntöttek volna egy tál jéggel. Bólintottam, de egy mukkanást nem hallattam.

-Akkor reggel jövünk, jó? Viselkedj szépen és nem kiakasztani a doktorbácsikat, doktornéniket! – megforgatta a szemeit. Nem semmi a csaj. Most kelt fel a kómából, erre már szemtelenkedik.

-Szejetjek apa. – elmosolyodtam.

-Én is nagyon szeretlek, hercegnőm.

-Niajj b…Niajj! – felnevettem. Tanul a kicsi! Kitárta a kezeit, mint mikor engem is átölelt, majd mikor Niall a nyakába fúrta a fejét, Suz adott egy puszit a fejére.  – Téged isz szejetjek. – elérzékenyülve néztem alakjukat, ahogy egymást puszilgatják vigyorogva.

Niall számára valószínűleg ez egy nagy szó volt, mert lehet egy kislánya. Igaz, vér szerint nem az övé, de érzelmileg…kötődik hozzá.

Mikor kiértünk a folyosóra, meglepődve tapasztaltuk, hogy egy árva lelket sem látunk. Eltűnt mindenki. Talán ezt és a tehetetlenségemet használta ki azon nyomban Niall, mert mikor egy eldugottabb részhez érkeztünk, ahova egy kamera sem lát el, nekinyomott a falnak és beállt a lábaim közé, s leheletét az arcomon éreztem.

-El nem tudom mondani, mennyire szenvedtem már a közelségedért csupán. – nagyot dobbant a szívem ezt hallva.

-Akkor nem vagy egyedül. – egymás szájából lélegeztünk, s az agyam kezdett egyre jobban tompulni.

-Meg akarlak csókolni. – beszívtam a levegőt. Mikor lett ennyire irányító? Annyira bejön, mint semmi más eddig. Szemei megbabonáztak, de az ajkai sokkal érdekfeszítőbbnek tűntek abban a pillanatban.

-Tedd azt! – amint kimondtam, már rá is tapadt a számra, s forró, édes nyelvével simogatott mindenhol. Annyira szeretem ezt, de sajnos ritkán élvezhetem ki a birtoklását. Remélem hamarosan ez változik, mert a cselekedetei alapján, igenis akar engem. Akkor pedig nyert ügyem van. Szeretem és Ő is szeret!

-Akarlak! – suttogta."